Volt egy álmom. Egy álmom, ahol
van egy szerető családom, ahol vannak barátaim, ahol olyan lehetek, amilyen
akarok lenni. De nekem csak ő jutott. Magas, göndör hajú, hózentrógert hord és
őrült, szó szerint. De had kezdjem az elején.
A nevem Madeline és másfél évesen
a gyámügy elvett az édesanyámtól, mert nem tartották elég megfelelőnek egy
gyerek felneveléséhez. Nem is csodálom, hisz, hogyan lenne képes egy 16 éves
lány, akinek szerelmi bánata és világutálata van egy felnőtt férfi miatt, aki
felcsinálta, majd otthagyta, vigyázni egy másik életre. Teljesen tiszteletben
tartom az állam döntését, de mégis rossz érzés valahol, hogy nem ismerem a
vérszerinti szüleim. Talán az anyám mára már felnőtt és képes reálisan
gondolkodni. Nem kell, hogy neveljen, csak kíváncsi vagyok, milyen lehet. Vajon
hasonlít rám? Vagy a vörös hajam és a szeplőimet apámtól örököltem?
Már rég nincsenek nevelőszüleim.
Nem is hiányzik, hisz itt a White Wheelsben a szabályok megszegése nem jár
akkora büntetéssel, illetve elég engedékenyek. Nem kell, hogy holmi idegenek a
kezükbe vegyék az életemet. Hat éves koromban fogadtak örökbe először és
utoljára. Egy Leslie és egy Anna nevű melegpár vitt haza egészen Londonig. Nem
volt rossz életem, de kilencéves koromban rajta kaptam, ahogy az egyik anyukám élvezettel
hempereg a szomszédon, a nappali kanapéján. A pláne az egészben, hogy a
szomszédunk, nem csak egy öregedő férfi, de házas is. Én persze nem tudtam
semmit csinálni, nem voltam spicli, nem mertem volna hogy elmondani a másik
anyunak. De aztán fényderült a titokra, és hosszadalmasan, de véget ért a
kapcsolatuk, majd a bíróság Annához ítélt, aki hónapokon belül az alkoholba fojtotta
bánatát, és a gyámügy vaskos keze újra utolért engem.
Tehát másfél éves korom óta az
egyetlen otthonom a WW volt, ahol az egyetlen beszélgető partnerem Mary, a mexikói
idős hölgy a földszinti portáról. A nevelőm Sara nem szán rám sok figyelmet,
olyan vagyok neki, mint egy folt az élete terítőjén, amitől nem tud
megszabadulni, ha tudna, fehérítővel öntene le, de nem teheti, mert akkor
színét veszti az anyag, és ott lesz egy még rondább folt, amit már sosem
tüntethet el. Az intézetes gyerekekkel sosem voltam jóban. Sőt, kiskoromban
elég sokat bántottak, ami vicces, mert ők azok, akikkel az élet a legjobban elbánt. Sosem volt kivel megosztanom a titkaimat, kibeszélnem az
ellenségeim és hosszasan beszélgetni mindenről, ami csak eszembe jut. E-miat
lettem olyan, amilyen. Sara szerint néha jobb, ha inkább nem nyitom ki a szám,
mert nagyon arrogáns és túl őszinte lehetek, amit az agyam beszéd közben nem
tud feldolgozni, csak órákkal vagy napokkal később jövök rá, hogy mennyire
bántó voltam. Mostanában nem is szeretek beszélni, pont emiatt. Kerülöm a
nagyobb társaságokat és akármennyire is akarok beleszólni valamibe, nem
tehetem, mert még megbántok valakit. Ezért is küldött el két éve
pszichológushoz Sara. Ez neki a legjobb, hisz plusz másfél óra nélkülem. Dr.Andrews
megállapította, hogy 9%-ban Aspergerem van, ami annyit jelent, hogy képtelen
vagyok szemkontaktust teremteni, nehezen dolgozom fel az új információkat és a
különb9ző ingereket és nem érintek meg másokat. Képtelen vagyok rá. Szerintem
nem vagyok beteg, egyszerűen csak nem volt időm gyakorolni, és félek az újtól.
De diagnoztizáljunk egy tinédzsert, hisz mindenre van egy jó orvosi szakszó és
gyógyszerek, amik csak a placebó miatt hatnak! Mivel nem fejlődtem semmit az
utóbbi két évben, Andrews elküldött az intézetben idén induló „Friend-SHIP”
nevű foglalkozásra, ami a nevéből ítélve hátborzongató és hihetetlenül kínos. De
azt teszem, amit a hatvanéves szakállas bácsi mond, mert ő szakképzett és ért
hozzám.
A feladatom nem túl nehéz:
besétálok, majd leülök és hallgatom, ahogy a csoportvezető makog az élet
szépségeiről. Sosem voltam hasonló foglalkozáson, de sok filmet láttam, amiben
ilyen fejlesztőcsoportba száműzik az főhősöket, és tudom, hogy ez az egész
procedúra túl kínos és teljesen fölösleges az én esetemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése