Friend - SHIP

2017.08.01

   Régen mindig sokat gondolkodtam azon, hogy mit vegyek fel. Órákig tudtam egy helyben állni és törni a fejem, hogy miben lépjek aznap utcára. Végül mindig csak a kedvenc fehér pólóm és a fekete farmerom mellett döntöttem, mert féltem kipróbálni valami újat. Mára már a ruhatáram csakis egyszínű felsőkből és fekete nadrágokból áll. Ó, és van vagy hat pár kinőtt Old Skoolom, ugyanabban a színben a szekrényem fenekén.

   A Friend-SHIP első napján tiszteletteljesen a klisé mellett döntöttem és csupa feketében jelentem meg. A gyűlés az intézet jobb szárnyában, a 300 méteres folyosó legvégében volt a harmadikon, ami legalább egy millió kilóméterre volt a szobámtól. Ismertem már azt a termet, mert sokáig itt volt testnevelés órám, de pár éve megszüntették és egy egész külön épületet szántak ezeknek az óráknak, a jó kis, penésztől illatozó apró termecskét, pedig átalakították és mindenféle vegyes programot szerveztek ide, pont, mint a Friend-SHIP.

   Az ajtó előtt álltam, és mielőtt benyitottam volna, az ajtón pihenő cimkét olvastam, amin a teremben tartott foglalkozások időpontjait vezette fel. Azt hiszem, hogy csak időhúzásként olvastam el háromszor. Nem féltem, már elfogadtam, hogy az én esetemben minden új találkozó idegennekel csakis rosszul sülhet el, és ezt már könnyű lesz feldolgozni, de az érzés belül, hogy van esélyem, ott volt, úgyhogy inkább csak nem akartam félni.

   Tizenöt perc után elvetettem minden gondolatot és hirtelen benyitottam. A látvány pont ugyanaz volt, mint, amit elképzeltem. Nem voltak sokan, csupán pár fiatal ült egy körben, valahol közöttük pedig egy középkorú, szemüveges, enyhén borostás férfi ült.

   Be sem csuktam az ajtót, de máris minden szem rám szegeződött. Pont, mint első nap a gimiben. Egy lila hajú, ázsiai lány odasúgott valamit a mellette ülő fiúnak, aki továbbra is csak engem bámult. Egy másik lány a kör túlsó végéből hátra fordulva mosolygott, egy harmadik pedig elővette a telefonját, míg a csopvez nem figyelt. Nem volt sok ideje az SMS-ekhez, mert a férfi feltolta a szemüvegét, ameddig csak tudta, majd szólt.

- Madeline, igaz?  - Bólintottam. – Késtél, drágám, de még nem késő csatlakozni. Hozz egy széket – mutatott a terem másik sarkába, ahol rengeteg régi szék volt egymásra pakolva. – Finn! Csinálj helyet a későnknek! – utasította a mellette ülő raszta srácot.

   Lassan léptem egyre közelebb a székhalomhoz, de mindenki csendben volt, amit azt jelentette, hogy rám vártak szóval az út felénél belehúztam. Lassan és óvatosan emeltem le egy széket, hogy ne legyen baleset, és ne égjek már az első két percben. Amint sikeresen végrehajtottam a műveletet, már indultam is, hogy helyet foglaljak a raszta srác és a lila hajú között. Amint leültem kicsit megnyugodtam és megpróbáltam feltűnés nélkül körbenézni. A legtöbb gyereket ismertem látásból, némelyikük a közeli szobákban laktak, és volt, aki az iskolából volt ismerős. De volt olyan is, akit még életemben nem láttam, vagy legalábbis nem emlékeztem rájuk. A gondolataim elkalandoztak pár másodpercre, így nem vettem észre, hogy a szemüveges férfi engem néz.

- Szóval Madeline! – szólított meg, ami miatt kizökkentem az állapotomból és megremegtem egy pillanatra. – Nem maradtál le semmiről, csak bemutatkoztunk. Szeretnénk téged is hallani. – utasított egy bólintással.

   Nem gondolkodtam sokat. Már tökéletesen betanultam a tökéletes, kínos érzés nélküli bemutatkozást.

- Madeline vagyok. Itt élek. Tizenhat éves vagyok. – A csopvez arcán látszott, hogy várja a többit, de én továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam a szoba másik végére, nehogy elkapjam valaki fusztráló pillantását.

   Pár másodpercig még várt, majd ő is bemutatkozott. Gabe Vincent, gyermekpszichológus a helyi kórházban, harmincöt éves és szeret gyerekekkel foglalkozni, olvasni és baseball meccsre járni a fiával, Mattel. Már könnyebb volt figyelni, mert nem már nem rám figyeltek a legjobban. Gabe megkérte e többieket is, hogy mondják el a nevüket. A raszta srác volt Finn, a lila hajú lány Rosa, majd következett Daniel, Lola, Amelia, Lucas, Jesus, Ariana, Josh és Phineas. Mind 16-17 évesek voltak, kivéve Finnt, mert ő aznap töltötte a tizenkilencet. Gabe elmondta azt is, hogy ne féljek barátkozni, mert itt mindenki azért van, amiért én, és mindenki valamiben más, mint a többi, és, hogy egyéniségek vagyunk és a többi, és a többi…

- Tudom, hogy nem mindenki olyan nyitott, mint én, de szeretném, ha lenne egy közös projektünk – csapott egyből a közepébe Gabe. – Szeretném, ha végeznénk egy kísérletet. Azt gondoltam, hogy mindenki kap egy általam választott párt. Azért én választom, mert szeretném, ha a két ember teljesen különbözne egymástól. Nem ellentetteket keresek, csak más látásmódú fiatalokat. A kísérlet célja, hogy szemtanúi legünk annak, hogy két ember milyen hatásra lehet egymással. Nem biztos, hogy mindenki esetében működni fog, de itt mindenki színes és egyedi, ezért gondolom, hogy lesz pár sikertörténetünk. Rendben?

- Rendben – hangozz a válasz mindenkitől.

- Mivel sokótokat még nem ismerem, így szeretném, ha egy kicsit megnyílnátok most nekem. – Egy kis szüntet tartott, míg kiválasztotta az áldozatot. – Te! – mutat rám hirtelen lelkesedéssel – Legyen Késő Madeline az első, aki mesél magáról pár szót.

   Bevallom, megijedtem. Még én sem tudtam, hogy milyen vagyok, hogy beszélhetnék erről tizenegy idegen előtt. Gabe várta a válaszom, de csak a hosszúra nyúló lélegzetemet lehetett hallani. Olyan hosszan próbáltam kifújni a levegőt, hogy alig maradt bennem már valami. De tudtam, hogy egyszer meg kell szólalnom, tehát ugyanazt alkalmaztam, amit tízperccel ezelőtt az ajtó előtt. Hirtelen kinyögtem, ami eszembe jutott.

- Nem kezdhetné valaki más? Én… - a hangom elcsuklott, majd érezni kezdtem, hogy a testem egyre jobban forrósodik.

- Oké, tudom ez a rész nehéz. Mit szeretsz csinálni? Mi a hobbyd? Van valami célod? Akármiről mesélhetsz – olyan bugyután mosolygott, hogy hirtelen hányingerem lett. Bár lehet, hogy ebben a hamar felgyülemlett feszültség is közbejátszott. Újabb mély lélegzetet vettem, és már szóra nyitottam volna a szám, de nem jött ki semmi. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy itt, mindenki előtt elhányom magam, majd elájulok a szégyentől. A szívem hevesebben kezdett verni, de nem akartam, hogy így legyen. Nem akartam, hogy megint azt a Madelinet lássák, aki nem vagyok. Tudtam, hogy egyik énemnek sem volt eddig túl nagy rajongótábora, de végre mesélni akartam magamról. Kimondani azt, amit akkor gondolok, amikor már hazaértem és megbántam, hogy nem mondtam.

   Az arcom ugyanolyan rezzenéstelen volt, mint, amikor beléptem. És ugyanezzel a tekintettel vágtam bele.

- Nem vagyok túl szociális. Nincs hobbym, mert nincs időm. Tanulok, és túlélek. Szeretek olvasni, de már attól is elment a kedvem. Szeretem a régi filmeket, mert valóságosabbak, mint az újak. Régen szerettem gördeszkázni, de Bryce Brunner eltörte a gördeszkám negyedikben. Nincs semmi célom, mert mindent félbe hagyok. Az egyetlen dolog, ami érdekel az a fotózás, de a nevelőm meg akarja keseríteni az életem, és minden évben azt mondja, hogy nincs keretem, pedig jól tudom, hogy van, mert sosem költöttem el a pénzemet semmire. – Kezdtem túlzásba esni, magamat is megleptem. A gondolatok úgy száguldoztak a fejemben, hogy alig tudtam abbahagyni. Egyik történetből jött a másik, de valami tudta bennem, hogy nem jó ötlet folytatni. Nem jó ötlet kiadni magamból mindent pont itt, pont most. – Sajnálom, nem akartam sajnáltatni magam – fejeztem be, mielőtt még bármi hülyeséget vagy bántót mondhattam volna.

   Miután befejeztem, csak örültem, hogy időben vége lett. Még mielőtt arról kezdtem volna beszélni, hogy mennyire nem szeretem az embereket, hogy nem tudok megbízni bennük, hogy legszívesebben megütném az összes intézetes gyereket, és hogy nem bízok az orvosokban és a módszereikben.

   Gabe azt mondta ne kérjek bocsánatot, majd a papírjára nézett, s újra rám. Beszédre nyitotta a száját, de nem hagyták érvényesülni. Más szólalt meg helyette. Pontosabban Ő. Akkor még nem tudtam a nevét, se azt, hogy egyáltalán ki ő, azok közé tartozott, akiket sosem láttam az intézetben. Azon a napon egy sötétbarna nadrágot, fehér inget és szintén sötétbarna hózentrógert viselt. A cipője egy sima fekete tornacipő volt, szőke haja pedig hátra volt fésülve, de még így is látszott, hogy egy kicsit göndör, és egy két szál kilógott oldalt. Hirtelen fel sem fogtam mit mondott, túlságosan lefoglalt, hogy megítéljem első látásra.

- Az arcod. – Mindenki tekintete rá szegeződött.

- Tessék? – kérdeztem vissza rögtön. Azt hiszem akkor egy kicsit megjött az önbizalmam, de, amint kimondtam elkezdtem gondolkozni azon, hogy jól tettem-e.

- Az arcod. Ugyanolyan, mint, amikor bejöttél. És múltkor a halban is ugyanilyen volt. – Furcsa, ő látott engem, de én nem vettem észre őt. – Te nem tudsz mosolyogni? Vagy bármilyen érzelmet kimutatni? – Úgy vigyorgott, mint, aki egy beszédképtelen kisgyerekkel kommunikál, akit szóra akar bírni. A hangjában nem hallatszódott, de az arca teljesen ezt írta le. - Komolyan! – csattant fel hirtelen. – Értem én, hogy bánatos vagy, de mindenki ilyen itt. Mondj valami újat! Ami tényleg érdekes!

- Sajnálom, de nem szolgálhatok ilyennel. Főleg nem neked. Sem senkinek. Annyira tudtam, hogy ez nem jó ötlet. – Későn, de rájöttem, hogy hangosan gondolkodtam, ami miatt egy újabb terhet éreztem a vállamra nehezedni.

- Miért? Talán félsz tőlünk? Tőlem nincs mitől félned. Bolond vagyok. – Olyan komoly volt az arca, hogy majdnem el is hittem, de elnevette magát. A nevetése vicces volt, de valahol ijesztő is. Pont, mint Jokeré.

- Na jó, én… - Igazából fogalmam sem volt, hogy mit akarok mondani, de nem is volt időm, mert Gabe a szavamba vágott.

- Meg is van az első párosunk! – jelentette ki vidáman.

- Mi? – csattantam fel most én. – Hogy tudta ezt eldönteni két mondat alapjá?

- Lehetne, hogy Maddynek szólitsalak? A Madeline túl hosszú, elfáradok mire kimondom. Vagy, lehetnél Mad, tudod, mert mindig olyan utálatos fejet vágsz – vigyorgott tovább, mintha bárki is viccesnek találná őt.

- Nem is terveztem, hogy egynél többször eljövök ide. Ez… - ismét nem találtam a szavakat.

- Maddy, imádni fogod Lucast! Idővel, de fogod. Nekünk is sokáig tartott, de… – ránézett Lucasra, majd összemosolyogtak – de menni fog. Épp ez a cél. Az egész Friend-SHIP célja! – Akárhányszor más ember szájából hallom ezt a szót, elborzadok és elgondolkodom azon, hogy ez vajon Gabe fejéből pattant-e ki, vagy van még ebben az épületben egy hasonló csodabogár?

   Gabe először Lucasra, majd rám nézett, bólintott, majd megszólította Ameliát.

   Tízéves korom óta nem szólítottak Maddynek.

Prológus

   Volt egy álmom. Egy álmom, ahol van egy szerető családom, ahol vannak barátaim, ahol olyan lehetek, amilyen akarok lenni. De nekem csak ő jutott. Magas, göndör hajú, hózentrógert hord és őrült, szó szerint. De had kezdjem az elején.

   A nevem Madeline és másfél évesen a gyámügy elvett az édesanyámtól, mert nem tartották elég megfelelőnek egy gyerek felneveléséhez. Nem is csodálom, hisz, hogyan lenne képes egy 16 éves lány, akinek szerelmi bánata és világutálata van egy felnőtt férfi miatt, aki felcsinálta, majd otthagyta, vigyázni egy másik életre. Teljesen tiszteletben tartom az állam döntését, de mégis rossz érzés valahol, hogy nem ismerem a vérszerinti szüleim. Talán az anyám mára már felnőtt és képes reálisan gondolkodni. Nem kell, hogy neveljen, csak kíváncsi vagyok, milyen lehet. Vajon hasonlít rám? Vagy a vörös hajam és a szeplőimet apámtól örököltem?

   Már rég nincsenek nevelőszüleim. Nem is hiányzik, hisz itt a White Wheelsben a szabályok megszegése nem jár akkora büntetéssel, illetve elég engedékenyek. Nem kell, hogy holmi idegenek a kezükbe vegyék az életemet. Hat éves koromban fogadtak örökbe először és utoljára. Egy Leslie és egy Anna nevű melegpár vitt haza egészen Londonig. Nem volt rossz életem, de kilencéves koromban rajta kaptam, ahogy az egyik anyukám élvezettel hempereg a szomszédon, a nappali kanapéján. A pláne az egészben, hogy a szomszédunk, nem csak egy öregedő férfi, de házas is. Én persze nem tudtam semmit csinálni, nem voltam spicli, nem mertem volna hogy elmondani a másik anyunak. De aztán fényderült a titokra, és hosszadalmasan, de véget ért a kapcsolatuk, majd a bíróság Annához ítélt, aki hónapokon belül az alkoholba fojtotta bánatát, és a gyámügy vaskos keze újra utolért engem.

   Tehát másfél éves korom óta az egyetlen otthonom a WW volt, ahol az egyetlen beszélgető partnerem Mary, a mexikói idős hölgy a földszinti portáról. A nevelőm Sara nem szán rám sok figyelmet, olyan vagyok neki, mint egy folt az élete terítőjén, amitől nem tud megszabadulni, ha tudna, fehérítővel öntene le, de nem teheti, mert akkor színét veszti az anyag, és ott lesz egy még rondább folt, amit már sosem tüntethet el. Az intézetes gyerekekkel sosem voltam jóban. Sőt, kiskoromban elég sokat bántottak, ami vicces, mert ők azok, akikkel az élet a legjobban elbánt. Sosem volt kivel megosztanom a titkaimat, kibeszélnem az ellenségeim és hosszasan beszélgetni mindenről, ami csak eszembe jut. E-miat lettem olyan, amilyen. Sara szerint néha jobb, ha inkább nem nyitom ki a szám, mert nagyon arrogáns és túl őszinte lehetek, amit az agyam beszéd közben nem tud feldolgozni, csak órákkal vagy napokkal később jövök rá, hogy mennyire bántó voltam. Mostanában nem is szeretek beszélni, pont emiatt. Kerülöm a nagyobb társaságokat és akármennyire is akarok beleszólni valamibe, nem tehetem, mert még megbántok valakit. Ezért is küldött el két éve pszichológushoz Sara. Ez neki a legjobb, hisz plusz másfél óra nélkülem. Dr.Andrews megállapította, hogy 9%-ban Aspergerem van, ami annyit jelent, hogy képtelen vagyok szemkontaktust teremteni, nehezen dolgozom fel az új információkat és a különb9ző ingereket és nem érintek meg másokat. Képtelen vagyok rá. Szerintem nem vagyok beteg, egyszerűen csak nem volt időm gyakorolni, és félek az újtól. De diagnoztizáljunk egy tinédzsert, hisz mindenre van egy jó orvosi szakszó és gyógyszerek, amik csak a placebó miatt hatnak! Mivel nem fejlődtem semmit az utóbbi két évben, Andrews elküldött az intézetben idén induló „Friend-SHIP” nevű foglalkozásra, ami a nevéből ítélve hátborzongató és hihetetlenül kínos. De azt teszem, amit a hatvanéves szakállas bácsi mond, mert ő szakképzett és ért hozzám.

   A feladatom nem túl nehéz: besétálok, majd leülök és hallgatom, ahogy a csoportvezető makog az élet szépségeiről. Sosem voltam hasonló foglalkozáson, de sok filmet láttam, amiben ilyen fejlesztőcsoportba száműzik az főhősöket, és tudom, hogy ez az egész procedúra túl kínos és teljesen fölösleges az én esetemben.